1. A SZEGÉNYSÉG MINT TÁRSADALMI CSOPORT, A HAZAI “UNDERCLASS” SZOCIOKULTURÁLIS JELLEMZŐI.
Ha a sors kinyit egy ajtót. Lipp Márta írása.
HA A SORS KINYIT EGY AJTÓT
Vajon ha a sors becsuk egy ajtót, tényleg kinyit-e egy másikat, ahogy a közkeletű bölcsesség tartja? Elképzelhető, engem is megvigasztalt már ez a hit nemegyszer. Mégis, többször gondolok a Victor Hugo-i változatra, mely szerint “ha a sors kinyit egy ajtót, becsuk egy másikat”. Az elsőre már nem is tudok e nélkül gondolni. Régen mindig nyugtalanított, hogy észreveszem-e majd, ha kinyitja. Mióta mások érdeklődésével hivatásszerűen foglalkozom, tudom, hogy a kérdés nem ez, hanem hogy tudomásul vesszük-e: ha valami új kezdődik, valami egyszersmind lezárul. De kapaszkodni valahogy az ember jobban tud, mint elengedni. Sok érdektelenség, sőt depresszió oka éppen ez. Kapaszkodunk vég nélkül, a régiekbe is, az újakba is, végül nagyon megterhel bennünket a világ és elerőtlenedünk. Az új ajtó nem tud egy megújuló élet felé vinni minket.
De hogyan kell elengedni? És mikor? És voltaképpen mi az pontosan, amit el kell engedni?
“Valamit valamiért” – mondta egy interjúban a kilencvenes évek elején a tizenhat éves állami gondozott Tímea, akiben – még vagy már? – megvolt az a bölcsesség, hogy lemondással késztesse a sorsot valami másra, mint addig volt. Elhatározták a szerelmével, hogy “mindenfajta szemétséget elkövetnek egymással szemben, hogy megutálják egymást, és gyorsan el tudjanak szakadni egymástól” a szeretet ellenére. Vajon bevált?
Mások élettapasztalata pont ennek a fordítottjában sűrűsödik. Kis adagokban, hosszabb időre elnyújtva tudják csak hozzászoktatni magukat ahhoz, hogy az az ajtó, ami miatt – mondhatni – ki tudott nyílni egy másik, tényleg csukva van. Ilyen Péter esete, aki roppant energiákat fordít arra, hogy újra és újra visszaállítsa egy rég megszűnt szerelem sivár helyzeteit, hogy szép lassan elkoptassa. Azt akarja, hogy magától múljon ki teljesen minden érzés, hogy nyugodt lélekkel átadhassa magát az egyébként már bekopogott új szerelemnek. Vajon a nullára kifuttatás módszere célt ér-e?
A tiszta befejezés, mint a tiszta kezdet záloga nagyon hatásos tud lenni. Engem is megérintett a hetven éves Vilma története, akivel tizenöt éve találkoztam a MÁV kórház szemészetének várószobájában. Öregasszonyos külseje volt, és mozgékony, élő arca. Hatvanhét éves korában nyílt ki számára először egy ajtó, ami a szerelem volt. És úgy nézett ki, hogy a sors egyúttal be is akar csukni egy másikat. Akkor “ismerkedett meg” a nála 10 évvel idősebb falubeli férfival, a kórusban. Mindketten tudták, hogy egymásnak vannak teremtve, s hogy holtomiglan, holtodiglan. Mégsem házasodtak mindjárt össze, jegyesként éltek még két évig, hogy Vilma az édesanyját odaadóan tudja ápolni. Tulajdonképpen nem a késői szerelem, hanem az élettel szembeni kapzsiság hiánya az, ami felejthetetlenné teszi őket számomra.
Hajnalka egész életében magas rangú pénzügyi tisztviselőként hibákat szűrt ki és összegzett a felettesei számára. Példaszerű precizitással és jó előmenetellel, de az örökös alárendeltségtől végül is besokallt. A sors ötvennyolc éves korában kinyitott számára egy ajtót. Lehetővé tette, hogy jó anyagi helyzetben és nagy tervekkel nyugdíjba menjen. Pezsgő, bohém, fiatalos életet akart, és ezért sokat is tett. Az égvilágon mindent elengedett a régi életéből, ami megkötötte, leszámítva a hibakereső rutint és a beosztotti tapintatot, ami azzal jár, hogy az ember csak annyira és addig van ott, míg a feljebbvalói igénylik. A vágyát, hogy olyan ember életét élje, aki körül vibrál a levegő és történnek a dolgok, nem tudta elérni. Engem azért keresett föl, hogy ezt a “dislike” tudást, – ahogy ő nevezte, ami mindent megrontott, és ami miatt mindenütt feleslegesnek érezte magát -, segítsek élvezetes és önkéntes keretbe foglalni, ami érdekessé is tudja tenni őt. Remélem, sikerül neki.
Vagy mindannyian magunkban hordunk valamit az Ilf-Petrov Aranyborjújából ismert szeretetre méltó tolvaj, Balaganov végzetéből, aki számára a NEP idők legendás regényhőse, a kincsvadász Ostap Bender hiába nyitott ki egy vadonatúj ajtót? “Az ötvenezer rubel tulajdonosa” azon friss gazdagságában rutinból ellopott “egy olcsó női táskát, vékony rézlánc fogantyúval”.
Lipp Márta
Észrevétlen. Lipp Márta írása.
ÉSZREVÉTLEN
” A virág elhervadt a kert zugában
Szebb lett volna, ha látja
valaki?”
(Beney Zsuzsa: Tél)
Életünk tanúi vajon valóságosabbá tesznek-e minket? Felfokozzák-e azt, ami amúgy is vagyunk? Szélesebb, vastagabb, magasabb, kerekebb, szóval ilyenebb vagy olyanabb lesz-e valami azáltal, hogy egy rajta kívülállóban nyomot hagy azzal, ami ő maga?
Azóta sem tudok egyértelműen válaszolni a kérdésre, amit Beney Zsuzsa verse támasztott bennem immár 12 éve. Mint minden bölcsesség, megengedi, hogy a töprengésünk afelé a következtetés felé vigyen bennünket, amiben éppen a legnagyobb szükségünk van egy kis támogatásra. Ez a dilemma ellenpontossá teszi a gondolkodást, ahogy a helyzetnek megfelelő lelkiállapot diktálja.
Ha voltaképpen gyöngének érzem magam, vagy inadekvát módon finomnak, és még csak ott tartok, hogy erősödni szeretnék, már úgy vélem, a világnak egyre megy, tud-e róla valaki. A szépség nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy egy elme regisztrálja. Ez megnyugtató. Leveszi az emberről a nevetséges terhet, a versengés, az önigazolás és a megfelelni akarás kényszerét. A Száz év magány bővelkedik ezekben az öntörvényű figurákban, akik saját nyilvánvalóságuk tudatában élnek. Mint például a szép Remedios, akit tökéletesen érintetlenül hagyott minden szenvedély, különösképpen az, amit a nem egészen e világi, izgató szépsége váltott ki. Vagy maga Aureliano Buendía ezredes, aki idős korára abban találta meg a békét, hogy egyre tökéletesebb, kis piros szemű aranyhalakat készített, reggeltől estig, aztán beolvasztotta és másnap újra megalkotta őket, ha lehet, még szebbeket.
Ha viszont némiképp túlságosan is két lábbal a földön állok, a gyanú, hogy inadekvát módon erősnek érzem magam, a finomodás vágyának szükségét veti föl, és eljátszom a felelősséggel, amit a világra gyakorolhatnék, és gyakorolhat minden elme, amely észrevenni és emlékezni tud. Ekkor hajlok arra, hogy a virág szebb lett volna, ha látja valaki. Ez viszont felpezsdítő, és képes arra, hogy lendületbe hozzon. Lehet, hogy ezt érezte a kis herceg is, mikor fölkerekedett, hogy hazamenjen a rózsához, amely számára az összes rózsa közül az egyetlen egy volt. De ott van Gregor Samsa szomorú esete is Kafkától Az átváltozásban, aki egy reggel, nyugtalan álmából felébredve “szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Ő addig a napig – mondhatni – észrevétlen volt. Ezt sem bírja mindenki. Egyszer egy nő-ismerősöm, nevezzük Helgának, azt mondta: “Már csak egy ember él azok közül, akiket régről ismerek. Ha meghal, nem lesz senki, aki emlékezne rá, hogy milyen voltam gyerekkoromban. Ez borzasztó!” Akkor megdöbbentem, sőt azt hiszem, egy kicsit nevettem is magamban. Pedig igaza volt. Ebbe tényleg bele lehet borzongni, ha komolyan vesszük. Bár hitelesnek érzem Beney Zsuzsa egy másik versének szép sorát – “A tiszta hó önmagának világít” – a forgandó szerencse úgy kívánja, hogy a két verzió együtt legyen igaz.
Mégis, azt tapasztalom, hogy az embert a szenve tartósan inkább valamelyik válasz felé viszi. Legnagyobb meglepetésemre azon kaptam magam, hogy több érvet halmoztam föl az évek során az elsőre. Ez akkor tudatosult bennem, mikor fölfigyeltem rá, hogy a régi képek, szobrok, zenék közül aránytalanul nagyobb számban tetszenek azok, amikről később kiderült, hogy ismeretlen alkotó műve. Talán csak a saját örömére alkotott, vagy nem volt elég szerencsés vagy szemfüles. Esetleg nem adott rá, hogy ne maradjon észrevétlen. Sajnos ez ma már kideríthetetlen, pedig nagyon érdekelne. Igazságtalan úgy feltenni a kérdést, hogy a gondolat fontosabb-e, vagy aki gondolja. Ennek ellenére, ma már hajlok arra, hogy talán a gondolat. Nem is beszélve arról, hogy sűrűn megesik az a csoda, hogy a sors több – egymásról mit sem tudó – embert ajándékoz meg egy időben ugyanazzal a felfedezéssel. Gondoljunk csak Bolyai Jánosra, Gaussra és Lobacsevszkijre, akik egyszerre, egymástól függetlenül hozták létre a Bolyai-féle abszolút geometriával azonos vagy ahhoz nagyon hasonló rendszerüket, ahogy Hermann Imre írja az egyazon felfedezések közös lélektani hátterét kutató munkájában.
Lipp Márta
Könyvek:
Beney Zsuzsa: Tél. Bp. 2004. C. E. T. Belvárosi Könyvkiadó. 81 p.
Hermann Imre: Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana. Bp. 1945. Anonymus. 122.p.
ÉRDEKES EMBEREKEN FORDUL A VILÁG.
Érdekesebb, hogy ki a másik, mint hogy ki vagyok én. Azt bogozza ki más, ha érdekli. Az ember magáról is úgy szerezhet új tudást, ha valaki működteti vele szemben, – esetleg mellette, de ez ritkább,- amit róla kibogozott.
Ez összeszedettségre késztet. Hagyom magamra akasztani vagy lerázom, esetleg még vissza is ütök. Ki-ki a maga képességei szerint talál bele vagy véti el a másikat és magát.
Ily módon az önismeretet az emberismeret sorrendben megelőzi. Magunkkal szemben is ez támaszt kérdéseket. Ha valaki másképp ismer. Vagy én másképp ismerem, és megkérdezem. Vajon képes lennék én is erre a jóra, – esetleg gazságra, ez néha megesik -, mint amit a másikban felfedeztem? Vagy képes lennék arra a jóra, – esetleg gazságra, néha ez is előfordul -, amit a másik bennem fölfedezett?
Így megy előre a világ. Mások nemeslelkűségéből, – és persze néha álnokságából – nyerünk erőt, hogy mi is az emberi nemhez tartozunk. És a legjavához. Akár rút, akár nagyszerű tulajdonságokkal ruházzuk föl a másik embert, aki az érdeklődésünket fölkeltette, mert biztos, hogy valami számunkra fontos tudást birtokol. Pont azt, ami miatt érdekes nekünk, csak még nem tudjuk, mi az. Így jövünk rá lassan magunkra.
Kép: Saját fotó, 2016.
AZ EMBER SOKAT TANUL AZ IRODALOMBÓL
AZ EMBER SOKAT TANUL az irodalomból. Tulajdonképpen tanulni csak abból lehet. Iránymutató, helyre teszi a közvetlen élettapasztalatot. Jelzi, hogy mennyire kell komolyan venni, amit az ember már tapasztalt, de jobb szeretne elsiklani fölötte.
Tengelyi László írja, hogy a tapasztalat lényege a „hirtelen-váratlan arculcsapás”, ellentmond a várakozásnak és sokkoló. Ami nem ilyen, az nem „tapasztalat”, hanem „élmény”.
A mindennapokban hajlamosak vagyunk a kettőt összemosni, a tapasztalatot élménnyé szelidíteni, hogy ne kelljen foglalkozni vele.
Na erre jó az irodalom. Nem engedi, hogy úgy csináljunk, mintha az orrba vágás elmenne simogatásnak.
Különösen a vers alkalmas arra, hogy sokkolóvá tegye azt, ami tényleg sokkoló. A rossz vers is, e tekintetben nincs különbség.
Egy kurrens kortárs vers segített hozzá, hogy szem előtt tartsak valamit, amit mindig is tudtam, de nem elég jól.
Aki a másik fölé helyezkedés képességében méri az embert, mindig lenézi az áldozatát. Ez kell, mert tulajdonképpen csak áldozat mivoltában tudja lenézni. Pont azért, mert áldozat. Balek, életképtelen, pihent agyú, szánalmas hülye, különösen, ha azt hiszi, hogy a józan ész vagy az értelem, esetleg valamiféle méltányosság jottányit is nyom a latba az erővel szemben. Nem nyom. Csak a gyengeség jele.
Hogy mi a teendő, ha valaki nem akarja, hogy behúzzák az erőmutatványok csapdájába, ahol csak totálisan lehet érintkezni, és csak potenciális győztesek és áldozatok vannak, nem tudom. Különösen ott, ahol az élet arra szerveződik, hogy az egyik tűr, míg a másik élvez. Mit csináljon az, akit taszít az erő, ám áldozat se szeretne lenni?
Fogalmam sincs, hogy lehetséges-e az árnyaltabb, esetleg „részleges” kapcsolódás egy-egy célszerű okból az egyre jobban dichotomizálódó helyzetekben. És ha igen, segít-e vagy inkább árt. Szeretném hinni, hogy segít, de mérget nem vennék rá.
Minden estre jó észben tartani, amit Jorge Luis Borges írt egy tanulmányában, hogy a vereségben olyan méltóság rejlik, ami nemigen van meg a győzelemben. Ezért írnak annyit róla a költők. Még évszázadok múlva is.
A világ már csak olyan, hogy vannak, akik adják, és vannak, akik állják, de ne higgye senki, hogy az összes lap le van osztva előre. Machiavelli sokat tudott erről.
Kép: Exekiasz, A kockázó Akhilleusz és Ajax. i.e. 540 körül.
MIT TANULUNK EGYMÁSTÓL MI EMBEREK?
Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás, hanem vele együtt a másik ember, elszakíthatatlanul.
Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, aztán szinte mankó lesz. Ő kipróbálja, és beválik. És támpont marad hosszú időre, talán egy életre.
Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.
Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partvonalon kívüli zöldfülű egy kutatónak. A Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, – nyár volt – , magassarkú szandálban. Mántó János, a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.
A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.
Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.
Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.
Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak most? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most már jóvá?”
Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha elfelejtem.
Kép: Antonio de Silva Porto, Vidékiek.
MIT TANULUNK MI EGYMÁSTÓL EMBEREK?
Mit tanulunk egymástól, mi emberek?
Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás hanem vele együtt a másik ember elszakíthatatlanul. Nem lehet „dekontextualizálni”.
Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, szinte mankó. Ő kipróbálja, és beválik. Aztán támpont marad hosszú időre, talán egy életre.
Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.
Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partonkívüli zöldfülű, egy kutatónak. A Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, – nyár volt – , magassarkú cipőben. Mántó János, a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.
A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.
Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.
Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.
Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak mostmár? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most jóvá?”
Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem,hogy valaha is ekfelejtem.
Kép: saját fotó, 2016.
MIT TANULUNK EGYMÁSTÓL MI EMBEREK?
Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás hanem vele együtt a másik ember elszakíthatatlanul. Nem lehet „dekontextualizálni”.
Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, szinte mankó. Ő kipróbálja, és beválik. Aztán támpont marad hosszú időre, talán egy életre.
Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.
Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partonkívüli zöldfülű, egy kutatónak. A Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, – nyár volt – , magassarkú cipőben. Mántó János, a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.
A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.
Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.
Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.
Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak mostmár? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most jóvá?”
Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem.
Kép: Saját fotó, Birmingham. 2006.
REFLEXIÓ
Vannak emberek, akik eltitkolják a tudásukat, nemcsak az információt, hanem a készségeket is. Ez persze félrevezetés, de az okot nem annyira a ravaszság adja, hanem inkább a fürkészés. Ez mellettük szól.
És vannak emberek, akik azonnal kinyilvánítják, amit tudnak. Nem is annyira villogni akarnak, hanem inkább kapcsolódni, mindenbe beleakaszkodnak. Őket az menti, hogy kiteszik magukat sok veszélynek. Nekik általában tetszik a fürkészés, a másiknak a veszély. Mind a kettő elébe akar menni valaminek, az egyik a veszélynek, a másik a fürkészésnek, hogy kivédje. Ez általában nem szokott sikerülni.
Kép: Saját fotó, 2009.
“AZ ÉRDEKLŐDÉS TÖRÉKENY ÉRZELEM.”
„Az érdeklődés törékeny érzelem”
Ezt a mondatot Barbara Fredrickson amerikai pszichológus írta, aki egyike annak a pár tudósnak, aki tud valami érvényeset és nemcsak részlegeset mondani az érdeklődésről. Törékenyebb és tünékenyebb, mint a másik három, alapvetőként számon tartott pozitív érzelem: a szeretet, az elégedettség és az öröm.
Tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy ne kíváncsiskodj, aki kíváncsi, hamar megöregszik. És hányszor mondtuk mi is a gyerekeinknek vagy a gondjainkra bízott gyerekeknek.
Az emberfia, ha elég értelmes, már 3 éves korára megtanulja, hogy a kíváncsisággal hasonló a helyzet, mint a többi olyan dologgal, amit jó csinálni, de el kell ejteni vagy legalábbis el kell rejteni. Főleg ezt, az érdeklődést, mert nem is csak egyszerűen cselekvés lesz belőle, hanem viselkedés. Maga az ember, ahogy megnyilvánul. Olyan lesz. Kíváncsi. És az érdeklődő ember, mint „jellem”, idegesítő.
Azt hiszem, kevés olyan tulajdonság van, amit hosszútávon, a mindennapok részeként rosszabbul tűrnének az emberek. Az erőszakosságot se, az unalmat se.
Talán épp az unalom az, amit leggyakrabban fegyverként használunk az erőszakossággal szemben, hogy a helyzetet fenntartsuk, de a másik szándékát korlátozzuk. Lehet, hogy alapvetően ezen a szálon áll szemben az érdeklődéssel, ami a „terjeszkedés” egy formája. Inkább felszító, míg az unalom lehűtő, megálljt parancsoló vagy legalábbis fékező. Az érdeklődés és az unalom ellentétes szerepet játszik a társas helyzetek kiegyensúlyozásában.
Végignéztem egyszer egy japán TV-sorozatot, nagyon szerettem nézni. Akkor jutott eszembe, hogy az a sok hókuszpókusz, tökéletesre csiszolt, kifinomult forma, amit a cselekvés vagy a mondanivaló elé mindig beiktatnak, esetleg azért van, hogy a szenvedélyeket, az indulatokat, a túlzott dinamikát kordában tartsa. Akkor értettem meg, amit már korábban megjegyeztem Bourdieau gondolataiból, hogy a kultúra azért „lett”, mert az ember nem bírja elviselni a nyers valóságot, a világ és benne az emberi viszonyok leplezetlen mivoltát. A kultúra megszépít, csiszol, tökéletesít.
Az érdeklődés nem. Más a célja. Innen is és túl is van a kultúrán. De a kultúra nem létezhetne nélküle. Éppen hogy nem finomítani, felaprózni, megszépíteni, hanem fölnagyítani, kitágítani és leleplezni akar. Nem a tökéletesség, hanem a teljesség szolgálatában áll. A teljesebbé tétel, a „nem elég” mindig fölborítja a tökélyt. És ez benne, ami annyira idegesítő. De egyben persze érdekes is.
A létezésnek erről a két alapelvéről Jung nemcsak hogy sokat tudott mondani, hanem ezt tartotta az emberi fejlődés és a saját gyógyítása alapkövének. Nagyobb súlyt helyezett a keresztény kultúrában elnyomott teljesség elvére. A betegei megtanították rá, hogy ezt helyezze előtérbe. És ő megtanította őket arra, hogy egy kézbe tudják fogni a kettőt, hogy ki se boruljanak, de meg se merevedjenek.
Kép: Giovannino de Grassi, Gotikus betűk, XV. század.
