Nem, nem települtem ki külföldre, itthon ért a sokk. A tragikus az benne, hogy még csak nem is az sokkol, hogy bármi is idegen lenne nekem itt. Az én esetem súlyosabb. Az hozza rám a frászt, hogy minden túlságosan is ismerős, egyre több minden jön velem szembe, ami az én életemben egyszer már volt. Pontosabban egyszer már túljutottam rajta. És sokk ide, sokk oda, – még most is, legalábbis ma még igen – büszkén merem állítani, hogy sikerrel megbirkóztam vele. Pedig tapasztalatlan ifjú voltam.
Nem akarok dicsekedni, de megküzdöttem például azért, hogy merjek egyéni lenni, egy olyan időszakban, amikor a főiskolai tanárok behívattak, ha túl hosszú- vagy ha lány voltál, túl rövid volt a haj; ha az ember sokat beszélt, nem kapott útlevelet; ha túl-egyénieskedte magát, ha munkát kapott is, nem jutott vele sokra. Szóval, ha nem úgy élt, ahogy a viselkedés-, sőt az életforma diktátumok szerint kell, megnézhette magát.
Sok kortársam szembe ment ezzel. És aki nem, azok között is sok volt a szimpatizáns. Nekem ez tetszett, ehhez tartottam magam. Sőt, az eszményemet is eszerint választottam, vállald magad, ami azt is jelentette, hogy van egyéni véleményed, és azért kiállsz. Lényegében egész életemben erre gyúrtam. Megnézhettem magam ugyan párszor, de mint mondják, amibe az ember nem hal bele, attól csak erősebb lesz. És nyugodtan mondhatom, hogy inkább hasznom volt belőle, mint károm. Sokáig.
Voltak persze előjelek már korábban is. Amikor 7-8 éve a gyermekem korú kollégáim favorit háttérképe a falkába belesimuló kisrókák csoportja lett, még nem vettem a szívemre, mert szellemes helyzet értékelésnek is elment. Most viszont, mikor már harmadszor esik meg velem, hogy egy unokám korú szupermarket ügyfélszolgálatos a minden, általam ismert és elismert etikett szabályai ellen való vétség nélkül föltett kérdésemre, hogy „elnézést kérek, megmondaná, merre találom a pirospaprikát?”, azt a választ adja, hogy „nem tudom, de talán először is szép napot!”, már nem tehetek úgy, mintha minden rendben lenne velem. És akkor még csak nevetségesen apró dolgokat említettem, de mint tudjuk, “azokban rejlik az angyal”.
Azóta figyelek, nehogy hibát hibára halmozzak. Tegnap például egy T-pontban magam akartam kiautomatázni a sorszámot, – imádom csinálni! De mikor megláttam a kislányt, aki azért van odaállítva, hogy mégis, csináljon valamit, észbe kaptam és visszakoztam. Azonnal fölfogtam, hogy nyilván bele se kellett volna kezdeni, mikor észrevettem azt a jól ismert „ez meg mit egyénieskedik itt?” arckifejezést. Pedig ha az ember jobban megnézte, tisztára olyan elveszett és tanácstalan volt, mint az ötven évvel ezelőtti önkiszolgáló bolt felülvigyázó, Milos Forman Fekete Pétere, aki hiába várta a családjától, hogy megtanítsa, ki is ő és milyen sokat ér, mert őket sem tanította meg erre senki.
Most tehát ott tartok, hogy fölteszem a kérdést – ezúttal nemcsak magamnak, hanem számítok mindenkire, aki ezt a bejegyzést olvassa -, mi lenne itt a helyénvaló? Vegyem fel a kesztyűt és küzdjek meg újra magamért, meg a régi eszményért? Vagy már elavult, válasszak újat, egyéniséget is és eszményt is?
Vannak-e szimpatizánsok az elsőhöz a kortársakból, a gyerekekből és az unokákból?
Vagy kövessem azt a bölcs tanácsot, hogy annak van igaza, akinek igazat adnak?
Kép: Réber László: illusztráció Örkény István, Egy rizsszem panaszai című novellájához. In.: Örkény István: Egyperces novellák. Bp. 1969. Magvető. 326.p.
