Érdeklődések

Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás, hanem vele együtt a másik ember, elszakíthatatlanul.

Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, aztán szinte mankó lesz. Ő kipróbálja, és beválik. És támpont marad hosszú időre, talán egy életre.

Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.

Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partvonalon kívüli zöldfülű  egy kutatónak. A  Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem  a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, –  nyár volt – , magassarkú szandálban. Mántó János,  a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.

A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.

Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.

Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.

Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak most? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most már jóvá?”

Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha elfelejtem.

Kép: Antonio de Silva Porto, Vidékiek.

Mit tanulunk egymástól, mi emberek?

Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás hanem vele együtt a másik ember elszakíthatatlanul. Nem lehet „dekontextualizálni”.

Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, szinte mankó. Ő kipróbálja, és beválik. Aztán támpont marad hosszú időre, talán egy életre.

Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.

Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partonkívüli zöldfülű, egy kutatónak. A  Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem  a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, –  nyár volt – , magassarkú cipőben. Mántó János,  a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.

A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.

Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.

Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.

Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak mostmár? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most jóvá?”

Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem,hogy valaha is ekfelejtem.

Kép:  saját fotó, 2016.

Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás hanem vele együtt a másik ember elszakíthatatlanul. Nem lehet „dekontextualizálni”.

Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, szinte mankó. Ő kipróbálja, és beválik. Aztán támpont marad hosszú időre, talán egy életre.

Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.

Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partonkívüli zöldfülű, egy kutatónak. A  Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem  a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, –  nyár volt – , magassarkú cipőben. Mántó János,  a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.

A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.

Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.

Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.

Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak mostmár? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most jóvá?”

Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem.

Kép: Saját fotó, Birmingham. 2006.

Vannak emberek, akik eltitkolják a tudásukat, nemcsak az információt, hanem a készségeket is. Ez persze félrevezetés, de az okot nem annyira a ravaszság adja, hanem inkább a fürkészés. Ez mellettük szól.

És vannak emberek, akik azonnal kinyilvánítják,  amit tudnak. Nem is annyira villogni akarnak,  hanem inkább kapcsolódni, mindenbe beleakaszkodnak. Őket az menti, hogy kiteszik magukat sok veszélynek. Nekik általában tetszik a fürkészés, a másiknak a veszély. Mind a kettő elébe akar menni  valaminek, az egyik a veszélynek, a másik a fürkészésnek, hogy kivédje. Ez általában nem szokott sikerülni.

Kép: Saját fotó, 2009.

„Az érdeklődés törékeny érzelem”

Ezt a mondatot Barbara Fredrickson amerikai pszichológus írta, aki egyike annak a pár tudósnak, aki tud valami érvényeset és nemcsak részlegeset mondani az érdeklődésről. Törékenyebb és tünékenyebb, mint a másik három, alapvetőként számon tartott pozitív érzelem: a szeretet, az elégedettség és az öröm.

Tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy ne kíváncsiskodj, aki kíváncsi, hamar megöregszik. És hányszor mondtuk mi is a gyerekeinknek vagy a gondjainkra bízott gyerekeknek.

Az emberfia, ha elég értelmes, már 3 éves korára megtanulja,  hogy a kíváncsisággal hasonló a helyzet, mint a többi olyan dologgal, amit jó csinálni, de el kell ejteni vagy legalábbis el kell rejteni. Főleg ezt, az érdeklődést, mert nem is csak egyszerűen cselekvés lesz belőle, hanem viselkedés. Maga az ember, ahogy megnyilvánul. Olyan lesz. Kíváncsi. És az érdeklődő ember, mint „jellem”,  idegesítő.

Azt hiszem, kevés olyan tulajdonság van, amit  hosszútávon, a mindennapok részeként rosszabbul tűrnének az emberek. Az erőszakosságot se, az unalmat se.

Talán épp az unalom az, amit leggyakrabban fegyverként használunk az erőszakossággal szemben, hogy a helyzetet fenntartsuk, de a másik szándékát korlátozzuk. Lehet, hogy alapvetően ezen a szálon áll szemben az érdeklődéssel, ami a „terjeszkedés” egy formája. Inkább felszító, míg az unalom lehűtő, megálljt parancsoló vagy legalábbis fékező. Az érdeklődés és az unalom ellentétes szerepet játszik a társas helyzetek kiegyensúlyozásában.

Végignéztem egyszer egy japán TV-sorozatot, nagyon szerettem nézni. Akkor jutott eszembe, hogy az a sok hókuszpókusz, tökéletesre csiszolt, kifinomult forma, amit a cselekvés vagy a mondanivaló elé mindig beiktatnak, esetleg azért van,  hogy a szenvedélyeket, az indulatokat, a túlzott dinamikát kordában tartsa. Akkor értettem meg, amit már korábban megjegyeztem Bourdieau gondolataiból, hogy a kultúra azért „lett”, mert az ember nem bírja elviselni a nyers valóságot, a világ és benne az emberi viszonyok leplezetlen mivoltát. A kultúra megszépít, csiszol, tökéletesít.

Az érdeklődés nem. Más a célja. Innen is és túl is van a kultúrán. De a kultúra nem létezhetne nélküle. Éppen hogy nem finomítani, felaprózni, megszépíteni, hanem fölnagyítani, kitágítani és leleplezni akar. Nem a tökéletesség, hanem a teljesség szolgálatában áll. A teljesebbé tétel, a „nem elég” mindig fölborítja a tökélyt. És ez benne, ami annyira idegesítő. De egyben persze érdekes is.

A létezésnek erről a két alapelvéről Jung nemcsak hogy  sokat tudott mondani, hanem ezt tartotta az emberi fejlődés és a saját gyógyítása alapkövének. Nagyobb súlyt helyezett a keresztény kultúrában elnyomott teljesség elvére. A betegei megtanították rá, hogy ezt helyezze előtérbe. És ő megtanította őket arra, hogy egy kézbe tudják fogni a kettőt, hogy ki se boruljanak, de meg se merevedjenek.

Kép: Giovannino de Grassi, Gotikus betűk, XV. század.