„Az érdeklődés törékeny érzelem”
Ezt a mondatot Barbara Fredrickson amerikai pszichológus írta, aki egyike annak a pár tudósnak, aki tud valami érvényeset és nemcsak részlegeset mondani az érdeklődésről. Törékenyebb és tünékenyebb, mint a másik három, alapvetőként számon tartott pozitív érzelem: a szeretet, az elégedettség és az öröm.
Tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy ne kíváncsiskodj, aki kíváncsi, hamar megöregszik. És hányszor mondtuk mi is a gyerekeinknek vagy a gondjainkra bízott gyerekeknek.
Az emberfia, ha elég értelmes, már 3 éves korára megtanulja, hogy a kíváncsisággal hasonló a helyzet, mint a többi olyan dologgal, amit jó csinálni, de el kell ejteni vagy legalábbis el kell rejteni. Főleg ezt, az érdeklődést, mert nem is csak egyszerűen cselekvés lesz belőle, hanem viselkedés. Maga az ember, ahogy megnyilvánul. Olyan lesz. Kíváncsi. És az érdeklődő ember, mint „jellem”, idegesítő.
Azt hiszem, kevés olyan tulajdonság van, amit hosszútávon, a mindennapok részeként rosszabbul tűrnének az emberek. Az erőszakosságot se, az unalmat se.
Talán épp az unalom az, amit leggyakrabban fegyverként használunk az erőszakossággal szemben, hogy a helyzetet fenntartsuk, de a másik szándékát korlátozzuk. Lehet, hogy alapvetően ezen a szálon áll szemben az érdeklődéssel, ami a „terjeszkedés” egy formája. Inkább felszító, míg az unalom lehűtő, megálljt parancsoló vagy legalábbis fékező. Az érdeklődés és az unalom ellentétes szerepet játszik a társas helyzetek kiegyensúlyozásában.
Végignéztem egyszer egy japán TV-sorozatot, nagyon szerettem nézni. Akkor jutott eszembe, hogy az a sok hókuszpókusz, tökéletesre csiszolt, kifinomult forma, amit a cselekvés vagy a mondanivaló elé mindig beiktatnak, esetleg azért van, hogy a szenvedélyeket, az indulatokat, a túlzott dinamikát kordában tartsa. Akkor értettem meg, amit már korábban megjegyeztem Bourdieau gondolataiból, hogy a kultúra azért „lett”, mert az ember nem bírja elviselni a nyers valóságot, a világ és benne az emberi viszonyok leplezetlen mivoltát. A kultúra megszépít, csiszol, tökéletesít.
Az érdeklődés nem. Más a célja. Innen is és túl is van a kultúrán. De a kultúra nem létezhetne nélküle. Éppen hogy nem finomítani, felaprózni, megszépíteni, hanem fölnagyítani, kitágítani és leleplezni akar. Nem a tökéletesség, hanem a teljesség szolgálatában áll. A teljesebbé tétel, a „nem elég” mindig fölborítja a tökélyt. És ez benne, ami annyira idegesítő. De egyben persze érdekes is.
A létezésnek erről a két alapelvéről Jung nemcsak hogy sokat tudott mondani, hanem ezt tartotta az emberi fejlődés és a saját gyógyítása alapkövének. Nagyobb súlyt helyezett a keresztény kultúrában elnyomott teljesség elvére. A betegei megtanították rá, hogy ezt helyezze előtérbe. És ő megtanította őket arra, hogy egy kézbe tudják fogni a kettőt, hogy ki se boruljanak, de meg se merevedjenek.
Kép: Giovannino de Grassi, Gotikus betűk, XV. század.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: