Érdeklődések

Érdekesebb, hogy ki a másik, mint hogy ki vagyok én. Azt bogozza ki más, ha érdekli. Az ember magáról is úgy szerezhet új tudást, ha valaki működteti vele szemben, – esetleg mellette, de ez ritkább,- amit róla kibogozott.

Ez összeszedettségre késztet. Hagyom magamra akasztani vagy lerázom, esetleg még vissza is ütök. Ki-ki a maga képességei szerint talál bele vagy véti el a másikat  és magát.

Ily módon az önismeretet az emberismeret sorrendben megelőzi. Magunkkal szemben is ez támaszt kérdéseket.  Ha valaki másképp ismer. Vagy én másképp ismerem, és megkérdezem. Vajon képes lennék én is erre a jóra, – esetleg gazságra, ez néha megesik  -,  mint amit a másikban felfedeztem? Vagy képes lennék arra a jóra, – esetleg gazságra, néha ez is előfordul -, amit a másik bennem fölfedezett?

Így megy előre a világ. Mások nemeslelkűségéből, – és persze néha álnokságából – nyerünk erőt, hogy mi is az emberi nemhez tartozunk. És a legjavához. Akár rút, akár nagyszerű tulajdonságokkal ruházzuk föl a másik embert, aki az érdeklődésünket fölkeltette, mert biztos, hogy valami számunkra fontos tudást birtokol. Pont azt, ami miatt érdekes nekünk, csak még nem tudjuk, mi az. Így jövünk rá lassan magunkra.

Kép: Saját fotó, 2016.

AZ EMBER SOKAT TANUL az irodalomból. Tulajdonképpen tanulni csak abból lehet. Iránymutató, helyre teszi a közvetlen élettapasztalatot. Jelzi, hogy mennyire kell komolyan venni, amit az ember már tapasztalt, de jobb szeretne elsiklani fölötte.

Tengelyi László írja, hogy a tapasztalat lényege a „hirtelen-váratlan arculcsapás”, ellentmond a várakozásnak és sokkoló. Ami nem ilyen, az nem „tapasztalat”, hanem „élmény”.

A mindennapokban hajlamosak vagyunk a kettőt összemosni, a tapasztalatot élménnyé szelidíteni, hogy ne kelljen foglalkozni vele.

Na erre jó az irodalom. Nem engedi, hogy úgy csináljunk, mintha az orrba vágás elmenne simogatásnak.

Különösen a vers alkalmas arra, hogy sokkolóvá tegye azt, ami tényleg sokkoló. A rossz vers is, e tekintetben nincs különbség.

Egy kurrens kortárs vers segített hozzá, hogy szem előtt tartsak valamit, amit mindig is tudtam, de nem elég jól.

Aki a másik fölé helyezkedés képességében méri az embert, mindig lenézi az áldozatát. Ez kell, mert  tulajdonképpen csak áldozat mivoltában tudja lenézni. Pont azért, mert áldozat. Balek, életképtelen, pihent agyú, szánalmas hülye, különösen, ha azt hiszi, hogy a józan ész vagy az értelem, esetleg valamiféle méltányosság jottányit is nyom a latba az erővel szemben. Nem nyom. Csak a gyengeség jele.

Hogy mi a teendő, ha valaki nem akarja, hogy behúzzák az erőmutatványok csapdájába, ahol csak totálisan lehet érintkezni, és csak potenciális győztesek és áldozatok vannak, nem tudom. Különösen ott, ahol az élet arra szerveződik, hogy az egyik tűr, míg a másik élvez. Mit csináljon az, akit taszít az erő, ám áldozat se szeretne lenni?

Fogalmam sincs, hogy lehetséges-e az árnyaltabb, esetleg  „részleges” kapcsolódás egy-egy célszerű  okból az egyre jobban dichotomizálódó helyzetekben. És ha igen,  segít-e vagy inkább árt. Szeretném hinni, hogy segít, de mérget nem vennék rá.

Minden estre jó észben tartani, amit Jorge  Luis Borges írt egy tanulmányában, hogy a vereségben olyan méltóság rejlik, ami nemigen van meg a győzelemben. Ezért írnak annyit róla a költők. Még évszázadok múlva is.

A világ már csak olyan, hogy vannak, akik adják, és vannak, akik állják, de ne higgye senki, hogy az összes lap le van osztva előre. Machiavelli sokat tudott erről.

Kép: Exekiasz, A kockázó Akhilleusz és Ajax. i.e. 540 körül.