Érdekesebb, hogy ki a másik, mint hogy ki vagyok én. Azt bogozza ki más, ha érdekli. Az ember magáról is úgy szerezhet új tudást, ha valaki működteti vele szemben, – esetleg mellette, de ez ritkább,- amit róla kibogozott.
Ez összeszedettségre késztet. Hagyom magamra akasztani vagy lerázom, esetleg még vissza is ütök. Ki-ki a maga képességei szerint talál bele vagy véti el a másikat és magát.
Ily módon az önismeretet az emberismeret sorrendben megelőzi. Magunkkal szemben is ez támaszt kérdéseket. Ha valaki másképp ismer. Vagy én másképp ismerem, és megkérdezem. Vajon képes lennék én is erre a jóra, – esetleg gazságra, ez néha megesik -, mint amit a másikban felfedeztem? Vagy képes lennék arra a jóra, – esetleg gazságra, néha ez is előfordul -, amit a másik bennem fölfedezett?
Így megy előre a világ. Mások nemeslelkűségéből, – és persze néha álnokságából – nyerünk erőt, hogy mi is az emberi nemhez tartozunk. És a legjavához. Akár rút, akár nagyszerű tulajdonságokkal ruházzuk föl a másik embert, aki az érdeklődésünket fölkeltette, mert biztos, hogy valami számunkra fontos tudást birtokol. Pont azt, ami miatt érdekes nekünk, csak még nem tudjuk, mi az. Így jövünk rá lassan magunkra.
Kép: Saját fotó, 2016.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: