HA A SORS KINYIT EGY AJTÓT
Vajon ha a sors becsuk egy ajtót, tényleg kinyit-e egy másikat, ahogy a közkeletű bölcsesség tartja? Elképzelhető, engem is megvigasztalt már ez a hit nemegyszer. Mégis, többször gondolok a Victor Hugo-i változatra, mely szerint “ha a sors kinyit egy ajtót, becsuk egy másikat”. Az elsőre már nem is tudok e nélkül gondolni. Régen mindig nyugtalanított, hogy észreveszem-e majd, ha kinyitja. Mióta mások érdeklődésével hivatásszerűen foglalkozom, tudom, hogy a kérdés nem ez, hanem hogy tudomásul vesszük-e: ha valami új kezdődik, valami egyszersmind lezárul. De kapaszkodni valahogy az ember jobban tud, mint elengedni. Sok érdektelenség, sőt depresszió oka éppen ez. Kapaszkodunk vég nélkül, a régiekbe is, az újakba is, végül nagyon megterhel bennünket a világ és elerőtlenedünk. Az új ajtó nem tud egy megújuló élet felé vinni minket.
De hogyan kell elengedni? És mikor? És voltaképpen mi az pontosan, amit el kell engedni?
“Valamit valamiért” – mondta egy interjúban a kilencvenes évek elején a tizenhat éves állami gondozott Tímea, akiben – még vagy már? – megvolt az a bölcsesség, hogy lemondással késztesse a sorsot valami másra, mint addig volt. Elhatározták a szerelmével, hogy “mindenfajta szemétséget elkövetnek egymással szemben, hogy megutálják egymást, és gyorsan el tudjanak szakadni egymástól” a szeretet ellenére. Vajon bevált?
Mások élettapasztalata pont ennek a fordítottjában sűrűsödik. Kis adagokban, hosszabb időre elnyújtva tudják csak hozzászoktatni magukat ahhoz, hogy az az ajtó, ami miatt – mondhatni – ki tudott nyílni egy másik, tényleg csukva van. Ilyen Péter esete, aki roppant energiákat fordít arra, hogy újra és újra visszaállítsa egy rég megszűnt szerelem sivár helyzeteit, hogy szép lassan elkoptassa. Azt akarja, hogy magától múljon ki teljesen minden érzés, hogy nyugodt lélekkel átadhassa magát az egyébként már bekopogott új szerelemnek. Vajon a nullára kifuttatás módszere célt ér-e?
A tiszta befejezés, mint a tiszta kezdet záloga nagyon hatásos tud lenni. Engem is megérintett a hetven éves Vilma története, akivel tizenöt éve találkoztam a MÁV kórház szemészetének várószobájában. Öregasszonyos külseje volt, és mozgékony, élő arca. Hatvanhét éves korában nyílt ki számára először egy ajtó, ami a szerelem volt. És úgy nézett ki, hogy a sors egyúttal be is akar csukni egy másikat. Akkor “ismerkedett meg” a nála 10 évvel idősebb falubeli férfival, a kórusban. Mindketten tudták, hogy egymásnak vannak teremtve, s hogy holtomiglan, holtodiglan. Mégsem házasodtak mindjárt össze, jegyesként éltek még két évig, hogy Vilma az édesanyját odaadóan tudja ápolni. Tulajdonképpen nem a késői szerelem, hanem az élettel szembeni kapzsiság hiánya az, ami felejthetetlenné teszi őket számomra.
Hajnalka egész életében magas rangú pénzügyi tisztviselőként hibákat szűrt ki és összegzett a felettesei számára. Példaszerű precizitással és jó előmenetellel, de az örökös alárendeltségtől végül is besokallt. A sors ötvennyolc éves korában kinyitott számára egy ajtót. Lehetővé tette, hogy jó anyagi helyzetben és nagy tervekkel nyugdíjba menjen. Pezsgő, bohém, fiatalos életet akart, és ezért sokat is tett. Az égvilágon mindent elengedett a régi életéből, ami megkötötte, leszámítva a hibakereső rutint és a beosztotti tapintatot, ami azzal jár, hogy az ember csak annyira és addig van ott, míg a feljebbvalói igénylik. A vágyát, hogy olyan ember életét élje, aki körül vibrál a levegő és történnek a dolgok, nem tudta elérni. Engem azért keresett föl, hogy ezt a “dislike” tudást, – ahogy ő nevezte, ami mindent megrontott, és ami miatt mindenütt feleslegesnek érezte magát -, segítsek élvezetes és önkéntes keretbe foglalni, ami érdekessé is tudja tenni őt. Remélem, sikerül neki.
Vagy mindannyian magunkban hordunk valamit az Ilf-Petrov Aranyborjújából ismert szeretetre méltó tolvaj, Balaganov végzetéből, aki számára a NEP idők legendás regényhőse, a kincsvadász Ostap Bender hiába nyitott ki egy vadonatúj ajtót? “Az ötvenezer rubel tulajdonosa” azon friss gazdagságában rutinból ellopott “egy olcsó női táskát, vékony rézlánc fogantyúval”.
Lipp Márta
