Érdeklődések

KÍVÁNCSI VAGYOK,

mennyi orrba verés kell az embernek, míg megérti, hogy az alvilágban annak van igaza, aki ütősebb, és nem annak, aki ismeretterjesztőbb. Pontosabban itt az ember úgy juttathat másokat igaz ismeretekhez, hogy tudja, hova és mekkorát, de azt időben.

Persze a szellemi fölény előny.  Mikor őfelsége, a Boldogság Szigetek jövendőbeli uralkodója felfogta végre  Fülig Jimmy tanítását,  azonnal jól alkalmazta, egészen jól. Hamarosan jobb volt benne, mint a legelőkelőbb szingapúri klubtagok.  De ami a fő, túlhasználat nélkül.

Ebben áll ugyanis az előkelőség. Ahogy Fülig Jimmyé is, aki miután megértette St. Antonió hercegének tanítását, egész jól csinálta. Szintén túlhasználat nélkül.

Túlhasználatot csak a Bob Warins nevű kalóz tanúsított, de ő a Boldogság szigeteket akarta leigázni. Hála Rejtő Jenőnek, nem sikerült neki.

Kép: Piet Mondrian, Composition No. 10, Pier and Ocean, 1915.

Mario Martone – nálunk még be nem mutatott –   filmjét  Giacomo Leopardiról  letölthetitek itt, magyar felirattal.

Leopardi a kortársunk. Ezt mindig is így gondoltam, mióta csak alaposabban megismertem őt. A hozzá fűződő viszonyom személyes, s mint ahogy a film fogadtatása kapcsán meggyőződhettem róla, az olaszoké is az.  Fiataloké, időseké és középkorúaké. Ő Giacomo, aki él és együtt fiatalodik mindegyik korral. A film címe a meseszerű örökifjúsággal tehát telitalálat.

Nagyjából ugyanakkor élt, és időben ugyanannyit, mint Puskin vagy Kölcsey, s a már 70 év fölötti Goethe “felkereste levélben a hozzá képest gyermekifjú” költőt.

Elgondolkodtam, hogy nekünk ki lehetne ugyanaz, mint nekik Leopardi. Ki lenne az, aki megfellebbezhetetlen tekintély és nagyság, és aki egyúttal népszerű.  Akit tisztelet övez, de ugyanakkor valami pajkosság is körbevesz. Adódik a gondolat, hogy talán Kölcsey. Igen, de mégsem az. Ő az ünnepeink, de kevéssé a mindennapjaink része. A nagyságnak kijáró tisztelet övezi, de a kortársnak kijáró profán, hétköznapi  közvetlenség hiányzik. (Tudom, itt beugrik Petőfi, nekem is. Csakhogy őt az a politikai üzenet terheli, hogy ha Petőfi, akkor ifjúság, ha ifjúság, akkor forradalom. )

Nagy különbség, hogy Kölcseyt  a Himnusz költőjeként tartjuk számon, míg Leopardit az elsöprően sikeres fiatalkori hazafias versek ellenére az egyetemes gondolatok költőjeként tartják számon. És így is népszerűsítik. Már nem emlékszem, melyik olasz honlapon láttam, képekkel illusztrálva,  hogy a Végtelenség  (L’infinito) című versét a világ 50 nyelvére lefordították.

Örülne ennek Leopardi, hogy az egyetemes gondolatok költőjeként tartják számon. Sokat szenvedett ugyanis amiatt, hogy az. Tulajdonképp az élete múlt ezen. Nagy lélekre vall, hogy miután megértette, hogy a világ bármennyit halad az ideológusok és a tettvágytól égő  amatőr népboldogítók hite szerint, –  akik mellesleg ebből jól megélnek -,  a világ olyan, mint a francia közmondás mondja.  “Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz”, és hogy az emberek éppoly boldogtalanok benne, mint  bármikor korábban.

Egyszóval az ember érdekelte és nem a politikai akarások. Mikor ennek jelentőségét megértette, e mellé tette le a voksot, és kitartott mellette, mondhatom, hogy a nyomorúságban és a megaláztatásban, elveszítve a buzgó  haladáshívő potens kortársak segítségét és jóindulatát. Felkapott költőből kirekesztett lett. Nem akarom lelőni a filmet, de egy epizódot idézek. Mikor nem ő kapta meg az irodalmi akadémia – számára alapmegélhetést jelentő –  díját, az alábbi párbeszéd zajlott le a korábbi barátokból álló bizottság és Leopardi között:

Bizottsági tag: A döntés a liberális eszméinket érinti. Giacomo, barátként mondom, ezekben az időkben rendkívül káros hangot adni az olyan reménytelenségnek,  mint az öné. Századunk arra tanít, hogy az emberi életfeltételek jelentősen javíthatók,  ahogy ez már meg is történt, hallatlan mértékben ahhoz képest, ami volt.

Leopardi:  Barátaim, hagyjuk!  A könyvemet el kell égetni, az lesz a legjobb. Vagy ha nem, őrizzék meg, mint költői vágyálmokat, fantazmagóriákat, melankolikus szeszélyeket,  amik a szerző boldogtalanságának kifejeződései. Mert köztünk szólva, kedves barátom, én hiszek az ön és mindenki más boldogságában,  de ami engem illet, az ön és a század engedelmével, én nagyon boldogtalan vagyok. Épp annyira, mint amennyire hiszem. És az egész világ összes újságja sem fog soha meggyőzni az ellenkezőjéről. (Finoman meghajtja a fejét és elmegy).

Egy bizottsági tag: Micsoda arrogáns középszerűség!…….A XX. században még a púpja sem fog fönnmaradni!

És ez az, amiben tévedett. És téved azóta is minden hipokrita, aki azt hiszi, hogy a korszellem politikai mémjein túl nincs élet és nincs hatás.

A film esztétikai értelemben sajnos kifejezetten jónak nem mondható. Van benne a kelletténél több, a jóízlést sokkoló jelenet, testi leépülés, szex és homoszex, mely utóbbi különösen dühít, tekintettel arra, hogy nincs semmilyen dokumentum Leopardi és Ranieri kapcsolatának szexuális jellegére. (Mint ahogy Kölcsey esetében sincs). 

De mégis, van sok-sok  hosszú, gyönyörű Leopardi vers, értőn kiválasztva és a filmbe természetes módon beágyazva, a Leopardit alakító Elio Germano által elmondva. Nagyszerű. És az egész színészi alakítás az. Ez önmagában is sok mindenért kárpótol. De egyéb erényei is vannak a filmnek, amiért érdemes elviselni az esetenkénti rossz ízlést.

Nagy siker volt Olaszországban. A bemutatón több, mint negyedóráig állva tapsoltak. Kár, hogy a rendező nem bízott jobban a közönségben. 2014-ben készült,  a Velencei Filmfesztiválon szinte minden lehetséges díjat megkapott.

Nálunk a Budapesti Olasz Kultúrintézet szervezésében a XII. Olasz Filmfesztiválon 2014 novemberében alkalmilag mutatták be, Leopardi címmel.

Tudtommal nincs magyar nyelvű filmaláírás az interneten sem. Lefordítottam az eredeti olasz szöveget, és a teljes filmet feltettük a youtube-ra magyar felirattal. Ám a youtube szerzői jogokra hivatkozva letiltotta a videót. Egy hete kaptam értesítést a googl-tól,  hogy 88 665 megtekintés és 5 követő van eddig a letiltott videóra. A többség ezek közül nyilván olasz, hisz a youtube-on nincs rajt egyáltalán a teljes film, mégis talán joggal hiszem, hogy hazai érdeklődők is vannak. Aki akarja, az alábbi dropbox linkről letöltheti a filmet magyar felirattal.

https://www.dropbox.com/s/f6jvx1ji6ue712z/Il.giovane.favoloso_xvid.avi?dl=0

(Ha a linket bemásoljátok a googl-ba, feljön egy panel, hogy jelentkezzetek be. De nem kell bejelentkezni, hanem a vonal alatt apró betűkkel az van írva, hogy : “no thanks continue to view…” Erre kell rákattintani, és így lesz lehető a letöltés.)

Reményt adni a kiúttalanságban, sokan foglalkoznak ezzel. Tudósok, művészek, tanárok, gyógyítók. Rákóczy Gizella festőművészként, művésztanárként, érteni akaró emberként és nem utolsó sorban bölcs nőként foglalkozott vele. Tulajdonképpen mindegyikben sikeres volt. Sokak kezébe adta Ariadné fonalát, közeli hozzátartozókéba, barátokéba, tanítványokéba és  a műveit értőn figyelők kezébe is.

Tavaly májusban a temetésén Somogyi Győző többek között ezzel a mondattal búcsúztatta: A mai kor legjelentősebb művészeinek egyike.

Jelenleg a FUGA Budapesti Építészeti Központban (V. Petőfi Sándor utca 5.)  Rákóczy Gizella emlékkiállítás van. Nagyon szép. A nagyteremben Gizi munkáiból, hátul a kisteremben a tanítványai munkáiból. Ha van kedvetek, nézzétek meg. A kiállítás szeptember 4-ig látható és ingyenes.

Néhány hivatkozást kiválogattam, amiből bővebben lehet tájékozódni:

Üveg-fények a hegy alatt | – Új Művészet

http://www.ujmuveszet.hu/2015/06/uveg-fenyek-a-hegy-alatt/

Rákóczy Gizella: Labirintus http://www.ujmuveszet.hu/2015/06/uveg-fenyek-a-hegy-alatt/

Rákóczy Gizella kiállításai: https://readymag.com/u59868642/13558/41/

Beke László: Szín és matematika Rákóczy Gizella művészetében / Colour and mathematics in the art of Gizella Rákóczy, in: Rákóczy Gizella, Budapest Galéria, Budapest, 2005. sztl. l. (kiáll. kat.) (2006-ban jelent meg 2005-ös évszámmal)

Nem, nem települtem ki külföldre, itthon ért a sokk. A tragikus az benne, hogy még csak nem is az sokkol, hogy bármi is idegen lenne nekem itt. Az én esetem súlyosabb. Az hozza rám a frászt, hogy minden túlságosan is ismerős, egyre több minden jön velem szembe, ami az én életemben egyszer már volt. Pontosabban egyszer már túljutottam rajta. És sokk ide, sokk oda, – még most is, legalábbis ma még igen – büszkén merem állítani, hogy sikerrel megbirkóztam vele. Pedig tapasztalatlan ifjú voltam. 

Nem akarok dicsekedni, de megküzdöttem például azért, hogy merjek egyéni lenni, egy olyan időszakban, amikor a főiskolai tanárok behívattak, ha túl hosszú- vagy ha lány voltál, túl rövid volt a haj; ha az ember sokat beszélt, nem kapott útlevelet; ha túl-egyénieskedte magát, ha munkát kapott is, nem jutott vele sokra. Szóval, ha nem úgy élt, ahogy a viselkedés-, sőt az életforma diktátumok szerint kell, megnézhette magát.

Sok kortársam szembe ment ezzel. És aki nem, azok között is sok volt a szimpatizáns. Nekem ez tetszett, ehhez tartottam magam. Sőt, az eszményemet is eszerint választottam, vállald magad, ami azt is jelentette, hogy van egyéni véleményed, és azért kiállsz. Lényegében egész életemben erre gyúrtam. Megnézhettem magam ugyan párszor, de mint mondják, amibe az ember nem hal bele, attól csak erősebb lesz. És nyugodtan mondhatom, hogy inkább hasznom volt belőle, mint károm. Sokáig.

Voltak persze előjelek már korábban is. Amikor 7-8 éve a gyermekem korú kollégáim favorit háttérképe a falkába belesimuló kisrókák csoportja lett, még nem vettem a szívemre, mert szellemes helyzet értékelésnek is elment. Most viszont, mikor már harmadszor esik meg velem, hogy egy unokám korú szupermarket ügyfélszolgálatos a minden, általam ismert és elismert etikett szabályai ellen való vétség nélkül föltett kérdésemre, hogy „elnézést kérek, megmondaná, merre találom a pirospaprikát?”, azt a választ adja, hogy „nem tudom, de talán először is szép napot!”, már nem tehetek úgy, mintha minden rendben lenne velem. És akkor még csak nevetségesen apró dolgokat említettem, de mint tudjuk,  “azokban rejlik az angyal”.

Azóta figyelek, nehogy hibát hibára halmozzak. Tegnap például egy T-pontban magam akartam kiautomatázni a sorszámot, – imádom csinálni! De mikor megláttam a kislányt, aki azért van odaállítva, hogy   mégis, csináljon valamit, észbe kaptam  és visszakoztam. Azonnal fölfogtam, hogy nyilván bele se kellett volna kezdeni, mikor észrevettem azt a jól ismert „ez meg mit egyénieskedik itt?” arckifejezést. Pedig ha az ember jobban megnézte, tisztára olyan elveszett és tanácstalan volt, mint az ötven évvel ezelőtti önkiszolgáló bolt felülvigyázó, Milos Forman Fekete Pétere, aki hiába várta a családjától, hogy megtanítsa, ki is ő és milyen sokat ér, mert őket sem tanította meg erre senki.

Most tehát ott tartok, hogy fölteszem a kérdést – ezúttal nemcsak magamnak, hanem számítok mindenkire, aki ezt a bejegyzést olvassa -, mi lenne itt a helyénvaló? Vegyem fel a kesztyűt és küzdjek meg újra magamért, meg a régi eszményért? Vagy már elavult, válasszak újat, egyéniséget is és eszményt is?

Vannak-e szimpatizánsok az elsőhöz a kortársakból, a gyerekekből és az unokákból?

Vagy kövessem azt a bölcs tanácsot, hogy annak van igaza, akinek igazat adnak?

Kép: Réber László: illusztráció Örkény István, Egy rizsszem panaszai című novellájához. In.: Örkény István: Egyperces novellák. Bp. 1969. Magvető.  326.p.

Érdeklődésdiagnosztikai Labor

                                                                            ” A virág elhervadt a kert zugában.

                                                                                      Szebb lett volna, ha látja

                                                                                                     valaki?”

Életünk tanúi vajon valóságosabbá tesznek-e minket? Felfokozzák-e azt, ami amúgy is vagyunk? Szélesebb, vastagabb, magasabb, kerekebb, szóval ilyenebb vagy olyanabb lesz-e valami azáltal, hogy egy rajta kívülállóban nyomot hagy  azzal, ami ő maga? 

Azóta sem tudok egyértelműen válaszolni a kérdésre, amit Beney Zsuzsa verse támasztott bennem immár 8 éve. Mint minden bölcsesség, megengedi, hogy a töprengésünk afelé a következtetés felé vigyen bennünket, amiben éppen a legnagyobb szükségünk van egy kis támogatásra. Ez a dilemma ellenpontossá teszi a gondolkodást, ahogy  a helyzetnek megfelelő lelkiállapot diktálja.

Ha voltaképpen gyöngének érzem magam, vagy inadekvát módon finomnak, és még csak ott tartok, hogy erősödni szeretnék, már úgy vélem, a világnak egyre megy, tud-e róla valaki. A szépség nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy egy elme regisztrálja. Ez megnyugtató. Leveszi az emberről a nevetséges terhet, a versengés, az önigazolás és a megfelelni akarás kényszerét. A  Száz év magány bővelkedik ezekben az öntörvényű figurákban, akik saját nyilvánvalóságuk tudatában élnek. Mint például a szép Remedios, akit tökéletesen érintetlenül hagyott minden szenvedély, különösképpen az,  amit a nem egészen e világi, izgató szépsége váltott ki. Vagy maga Aureliano Buendía ezredes, aki idős korára abban találta meg a békét, hogy egyre tökéletesebb, kis piros szemű aranyhalakat készített, reggeltől estig, aztán beolvasztotta és másnap újra megalkotta őket, ha lehet, még szebbeket.

Ha viszont némiképp túlságosan is két lábbal a földön állok, a gyanú, hogy inadekvát módon erősnek érzem magam, a finomodás vágyának szükségét veti föl, és eljátszom a felelősséggel, amit a világra gyakorolhatnék, és gyakorolhat minden elme, amely észrevenni és emlékezni tud. Ekkor hajlok arra, hogy a virág  szebb  lett volna, ha látja valaki. Ez viszont felpezsdítő, és képes arra, hogy lendületbe hozzon. Lehet, hogy ezt érezte a kis herceg is,  mikor fölkerekedett, hogy hazamenjen a rózsához, amely számára az összes rózsa közül az egyetlen egy volt. De ott  van Gregor Samsa szomorú esete is Kafkától Az átváltozásban, aki egy reggel, nyugtalan álmából felébredve “szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Ő addig a napig – mondhatni – észrevétlen volt. Ezt sem bírja mindenki.  Egyszer egy nő ismerősöm, nevezzük Helgának, azt mondta: “Már csak egy ember él azok közül, akiket régről ismerek. Ha meghal, nem lesz senki, aki emlékezne rá, hogy milyen voltam gyerekkoromban. Ez borzasztó!” Akkor megdöbbentem, sőt azt hiszem, egy kicsit nevettem is magamban. Pedig igaza volt. Ebbe tényleg bele lehet borzongni, ha komolyan vesszük.  Bár  hitelesnek érzem Beney Zsuzsa egy másik versének szép sorát –  “A tiszta hó önmagának világít” – a forgandó szerencse úgy kívánja, hogy a két verzió együtt legyen igaz.

Mégis, azt tapasztalom, hogy az embert a szenve tartósan inkább valamelyik válasz felé viszi.  Legnagyobb meglepetésemre azon kaptam magam, hogy több érvet halmoztam föl az évek során az elsőre. Ez akkor tudatosult bennem, mikor fölfigyeltem rá,  hogy a régi képek, szobrok, zenék közül aránytalanul nagyobb számban tetszenek azok, amikről később kiderült, hogy ismeretlen alkotó műve. Talán csak a saját örömére alkotott, vagy nem volt elég szerencsés vagy szemfüles. Esetleg nem adott rá, hogy ne maradjon észrevétlen. Sajnos ez ma már kideríthetetlen, pedig nagyon érdekelne. Igazságtalan úgy feltenni a kérdést, hogy a gondolat fontosabb-e vagy aki gondolja. Ennek ellenére, ma már hajlok arra, hogy talán a gondolat. Nem is beszélve arról, hogy sűrűn megesik az a csoda, hogy a sors több – egymásról mit sem tudó –  embert ajándékoz meg egy időben ugyanazzal a felfedezéssel. Gondoljunk csak Bolyai Jánosra, Gaussra és  Lobacsevszkijre, akik egyszerre, egymástól függetlenül hozták létre a Bolyai-féle  abszolút geometriával azonos vagy ahhoz nagyon hasonló rendszerüket, ahogy Hermann Imre írja az egyazon felfedezések közös lélektani  hátterét kutató munkájában.

Képek:

Giotto, Face, restored

Ismeretken ötvös, Szent korona, XI-XII. század

Könyvek:

Beney Zsuzsa: Tél. Bp. 2004. C. E. T. Belvárosi Könyvkiadó. 81 p.

Hermann Imre:  Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana. Bp. 1945. Anonymus. 122.p.

Érdeklődésdiagnosztikai Labor

Vajon ha a sors becsuk egy ajtót, tényleg kinyit-e egy másikat, ahogy a közkeletű bölcsesség tartja? Elképzelhető, engem is megvigasztalt már ez a hit nemegyszer. Mégis, többször gondolok a Victor Hugo-i változatra, mely szerint “ha a sors kinyit egy ajtót, becsuk egy másikat”. Az elsőre már nem is tudok e nélkül gondolni. Régen mindig nyugtalanított, hogy észreveszem-e majd, ha kinyitja. Mióta mások érdeklődésével hivatásszerűen foglalkozom, tudom, hogy  a kérdés nem ez, hanem hogy  tudomásul vesszük-e: ha valami új kezdődik, valami egyszersmind lezárul. De kapaszkodni valahogy az ember jobban tud, mint elengedni.  Sok érdektelenség, sőt depresszió oka éppen ez. Kapaszkodunk vég nélkül, a régiekbe is, az újakba is, végül nagyon megterhelődik velünk a világ, és unalmasak leszünk.

De hogyan kell elengedni? És mikor? És voltaképpen mi az pontosan, amit el kell engedni?

“Valamit valamiért” – mondta  egy interjúban a kilencvenes évek elején a tizenhat éves állami gondozott Tímea, akiben – még vagy már? –  megvolt az a bölcsesség, hogy lemondással késztesse a sorsot valami másra, mint addig volt. Elhatározták a szerelmével, hogy “mindenfajta szemétséget elkövetnek egymással szemben, hogy megutálják egymást, és gyorsan el tudjanak szakadni egymástól” a szeretet ellenére. Vajon bevált?

Mások élettapasztalata pont ennek a fordítottjában sűrűsödik. Kis adagokban, hosszabb időre elnyújtva tudják csak hozzászoktatni magukat ahhoz, hogy az az ajtó, ami miatt – mondhatni – ki tudott nyílni egy másik, tényleg csukva van. Ilyen Péter esete, aki roppant energiákat fordít arra, hogy újra és újra visszaállítsa  egy rég megszűnt szerelem sivár helyzeteit, hogy szép lassan elkoptassa. Azt akarja, hogy magától múljon ki teljesen minden érzés, hogy nyugodt lélekkel átadhassa magát az egyébként már bekopogott új szerelemnek. Vajon a nullára kifuttatás módszere célt ér-e?

A tiszta befejezés, mint a tiszta kezdet záloga nagyon hatásos tud lenni. Engem is megérintett a hetven éves Vilma története, akivel tizenöt éve találkoztam a MÁV kórház szemészetének várószobájában. Öregasszonyos külseje volt, és mozgékony, élő arca. Hatvankét éves korában nyílt ki számára először egy ajtó, ami a szerelem volt. És úgy nézett ki, hogy a sors egyúttal be is akar csukni egy másikat. Akkor “ismerkedett meg” a nála 10 évvel idősebb falubeli férfival, a kórusban. Ő sem volt házas soha. Mindketten tudták, hogy egymásnak vannak teremtve, s hogy holtomiglan, holtodiglan.  Mégsem házasodtak mindjárt össze, jegyesként éltek még két évig. Megvárták, míg az édesanyja meghal, hogy odaadóan tudja ápolni. Tulajdonképpen nem a késői szerelem, hanem az élettel szembeni kapzsiság hiánya az, ami felejthetetlenné teszi őket számomra.

Hajnalka egész életében magas rangú pénzügyi tisztviselőként hibákat szűrt ki és összegzett a felettesei számára. Példaszerű precizitással és jó előmenetellel, de az örökös alárendeltségtől végül is besokallt. A sors ötvennyolc éves korában kinyitott a számára egy ajtót. Lehetővé tette, hogy jó anyagi helyzetben és  nagy tervekkel nyugdíjba menjen. Pezsgő, bohém, fiatalos életet akart, és ezért sokat is tett. Az égvilágon mindent elengedett a régi életéből, ami megkötötte, leszámítva a hibakereső rutint és a beosztotti tapintatot, ami azzal jár, hogy az ember csak annyira és addig van ott, míg a feljebbvalói igénylik.  A vágyát, hogy olyan ember életét élje, aki körül vibrál a levegő és történnek a dolgok, nem tudta elérni.  Engem azért keresett föl, hogy ezt a  “dislike” tudást,  – ahogy ő nevezte, ami mindent megrontott, és ami miatt mindenütt feleslegesnek érezte magát -, segítsek élvezetes és önkéntes keretbe foglalni, ami érdekessé is tudja tenni őt. Remélem, sikerül neki.

Vagy mindannyian magunkban hordunk valamit az Ilf-Petrov Aranyborjújából ismert   szeretetre méltó tolvaj,  Balaganov végzetéből, aki számára a NEP idők legendás regényhőse, a kincsvadász Ostap Bender hiába nyitott ki egy vadonatúj ajtót?. “Az ötvenezer rubel tulajdonosa” azon friss gazdagságában rutinból ellopott “egy olcsó női táskát, vékony rézlánc fogantyúval”.

Kép: Arkangyal, La Lonja, Palma de Majorca

Érdeklődésdiagnosztikai Labor

A szeretet vágy azt jelenti, hogy valaki vágyik arra, hogy szeressen és szeressék. Ehhez azonban az kell, hogy tudjon szeretni. Ha valaki vágyik az örömre, szeretné átélni az  öröm érzését, ami csak akkor fog sikerülni, ha megvan hozzá a kellő örömkészsége, azaz tud örülni. Ha valaki vágyik az elégedettségre, bármit ért is el, csak akkor fogja érezni, ha  tudja, hogyan  kell elégedettnek lenni. Ha nagyon vágyik az ember a szeretetre, az örömre és az elégedettségre, nagy valószínűséggel meg fogja tanulni. Ezek olyan elementáris vágyak, hogy az érzelmek magukban hordják  a motivációt az elsajátításukhoz. Ezek sem egyszerűek, de valamivel még   komplikáltabb a helyzet a  pozitív alapérzelmek negyedik tagjával, az érdeklődéssel.

Már az sem egyértelmű, hogy mi motiválja az érdeklődést. Magára az érdeklődésre irányul-e a vágy, vagy valami másra? Közvetlenül egy pozitív érzés, az érdeklődés átélésének vágya mozdít-e meg minket vagy nem az, vagy nem csak az?  A megismerési érzelemként számon tartott érdeklődést a tudásvágy motiválja, viszont a tudásvágyunkat behatárolja, hogy érzünk-e érdeklődést. Így a két dolog egymást feltételezve, párhuzamosan tud csak haladni. Ha elég sokszor kielégült a kíváncsiságunk, még nem biztos, hogy megszeretjük az érdeklődés érzését, és megtanuljuk, hogy hogyan motiváljon bennünket magának az érzelemnek az átélési vágya. Ehhez az is kell, hogy elég erős legyen az adott esetben a  tudásvágyunk, ami a figyelmünket vezeti,  vagyis hogy pont arra kapjunk választ, amire nagyon vágyunk. Ezt sokszor meg kell tapasztalnunk, hogy megjelenjen az érdeklődés, mint kísérő érzelem. De csak akkor válik önálló motiváló erővé, ha meg is tudjuk fordítani a folyamat irányát, és nemcsak reagálni tudunk, hanem elébe is tudunk menni az ingereknek. Mind a kettőt tudni kell, engedni, hogy a spontán figyelem felkeljen, és megkeresni azt, ami ébren tartja. Hogy fönnmaradjon az érdeklődés, mind a két irány, pontosabban a két irány – reagálás és keresés –  összhangja szükséges.

Sokszor mondjuk azt, hogy szeretek örülni, szeretek elégedett lenni, szeretek  szerelmes lenni, de szinte sose mondjuk azt, hogy szeretek érdeklődni. Akiben megvan rá a képesség,  nem úgy beszél róla, hogy szereti csinálni, hanem természetesnek, önmaga részének tartja, és inkább úgy fogalmaz, hogy érdeklődő ember vagyok. Akiben nincs meg zavartalanul az érdeklődni tudás képessége, előfordul, hogy  nem ismeri föl a hiányát. De ha már fölismerte, problémává válik számára. Ekkor már rendszerint magát az érdeklődés érzését keresi, vagyis arra vágyik, hogy átélje az érzelmet. Ilyenkor az érdeklődést az érdeklődés érzésének vágya közvetlenül is motiválja, ami a tapasztalataim  szerint felgyorsítja az egyéni érdeklődésre való rátalálás folyamatát és változást idéz elő az emberben.

Kép: Lawrence Weiner, Bits & Pieces Put Together to Present a Semblance of a Whole, The Walker Art Center, Minneapolis, 2005.

Érdeklődésdiagnosztikai Labor