Észrevétlen

                                                                            ” A virág elhervadt a kert zugában.

                                                                                      Szebb lett volna, ha látja

                                                                                                     valaki?”



Életünk tanúi vajon valóságosabbá tesznek-e minket? Felfokozzák-e azt, ami amúgy is vagyunk? Szélesebb, vastagabb, magasabb, kerekebb, szóval ilyenebb vagy olyanabb lesz-e valami azáltal, hogy egy rajta kívülállóban nyomot hagy  azzal, ami ő maga? 

Azóta sem tudok egyértelműen válaszolni a kérdésre, amit Beney Zsuzsa verse támasztott bennem immár 8 éve. Mint minden bölcsesség, megengedi, hogy a töprengésünk afelé a következtetés felé vigyen bennünket, amiben éppen a legnagyobb szükségünk van egy kis támogatásra. Ez a dilemma ellenpontossá teszi a gondolkodást, ahogy  a helyzetnek megfelelő lelkiállapot diktálja.

Ha voltaképpen gyöngének érzem magam, vagy inadekvát módon finomnak, és még csak ott tartok, hogy erősödni szeretnék, már úgy vélem, a világnak egyre megy, tud-e róla valaki. A szépség nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy egy elme regisztrálja. Ez megnyugtató. Leveszi az emberről a nevetséges terhet, a versengés, az önigazolás és a megfelelni akarás kényszerét. A  Száz év magány bővelkedik ezekben az öntörvényű figurákban, akik saját nyilvánvalóságuk tudatában élnek. Mint például a szép Remedios, akit tökéletesen érintetlenül hagyott minden szenvedély, különösképpen az,  amit a nem egészen e világi, izgató szépsége váltott ki. Vagy maga Aureliano Buendía ezredes, aki idős korára abban találta meg a békét, hogy egyre tökéletesebb, kis piros szemű aranyhalakat készített, reggeltől estig, aztán beolvasztotta és másnap újra megalkotta őket, ha lehet, még szebbeket.

Ha viszont némiképp túlságosan is két lábbal a földön állok, a gyanú, hogy inadekvát módon erősnek érzem magam, a finomodás vágyának szükségét veti föl, és eljátszom a felelősséggel, amit a világra gyakorolhatnék, és gyakorolhat minden elme, amely észrevenni és emlékezni tud. Ekkor hajlok arra, hogy a virág  szebb  lett volna, ha látja valaki. Ez viszont felpezsdítő, és képes arra, hogy lendületbe hozzon. Lehet, hogy ezt érezte a kis herceg is,  mikor fölkerekedett, hogy hazamenjen a rózsához, amely számára az összes rózsa közül az egyetlen egy volt. De ott  van Gregor Samsa szomorú esete is Kafkától Az átváltozásban, aki egy reggel, nyugtalan álmából felébredve “szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Ő addig a napig – mondhatni – észrevétlen volt. Ezt sem bírja mindenki.  Egyszer egy nő ismerősöm, nevezzük Helgának, azt mondta: “Már csak egy ember él azok közül, akiket régről ismerek. Ha meghal, nem lesz senki, aki emlékezne rá, hogy milyen voltam gyerekkoromban. Ez borzasztó!” Akkor megdöbbentem, sőt azt hiszem, egy kicsit nevettem is magamban. Pedig igaza volt. Ebbe tényleg bele lehet borzongni, ha komolyan vesszük.  Bár  hitelesnek érzem Beney Zsuzsa egy másik versének szép sorát –  “A tiszta hó önmagának világít” – a forgandó szerencse úgy kívánja, hogy a két verzió együtt legyen igaz.

Mégis, azt tapasztalom, hogy az embert a szenve tartósan inkább valamelyik válasz felé viszi.  Legnagyobb meglepetésemre azon kaptam magam, hogy több érvet halmoztam föl az évek során az elsőre. Ez akkor tudatosult bennem, mikor fölfigyeltem rá,  hogy a régi képek, szobrok, zenék közül aránytalanul nagyobb számban tetszenek azok, amikről később kiderült, hogy ismeretlen alkotó műve. Talán csak a saját örömére alkotott, vagy nem volt elég szerencsés vagy szemfüles. Esetleg nem adott rá, hogy ne maradjon észrevétlen. Sajnos ez ma már kideríthetetlen, pedig nagyon érdekelne. Igazságtalan úgy feltenni a kérdést, hogy a gondolat fontosabb-e vagy aki gondolja. Ennek ellenére, ma már hajlok arra, hogy talán a gondolat. Nem is beszélve arról, hogy sűrűn megesik az a csoda, hogy a sors több – egymásról mit sem tudó –  embert ajándékoz meg egy időben ugyanazzal a felfedezéssel. Gondoljunk csak Bolyai Jánosra, Gaussra és  Lobacsevszkijre, akik egyszerre, egymástól függetlenül hozták létre a Bolyai-féle  abszolút geometriával azonos vagy ahhoz nagyon hasonló rendszerüket, ahogy Hermann Imre írja az egyazon felfedezések közös lélektani  hátterét kutató munkájában.

Képek:

Giotto, Face, restored

Ismeretken ötvös, Szent korona, XI-XII. század

Könyvek:

Beney Zsuzsa: Tél. Bp. 2004. C. E. T. Belvárosi Könyvkiadó. 81 p.

Hermann Imre:  Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana. Bp. 1945. Anonymus. 122.p.

Érdeklődésdiagnosztikai Labor

Tovább a blogra »