Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, aztán szinte mankó lesz. Ő kipróbálja, és beválik. És támpont marad hosszú időre, talán egy életre.
Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.
Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partvonalon kívüli zöldfülű egy kutatónak. A Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, – nyár volt – , magassarkú szandálban. Mántó János, a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.
A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.
Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.
Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.
Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak most? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most már jóvá?”
Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha elfelejtem.
Kép: Antonio de Silva Porto, Vidékiek.
