MIT TANULUNK EGYMÁSTÓL MI EMBEREK?

Mindig foglalkoztatott, hogy mit tanulunk egymástól mi emberek, közvetlenül, úgy, hogy teljesen belénk épül, nemcsak a tudás, hanem vele együtt a másik ember, elszakíthatatlanul.

Van úgy, hogy néha egy hülye mondat, amit a másiknak kínunkban mondunk, mert zavarba hoz a nyomorúsága, aztán szinte mankó lesz. Ő kipróbálja, és beválik. És támpont marad hosszú időre, talán egy életre.

Ez megtörtént velem. Egyszer azt mondtam egy nehéz helyzetben lévő fiúnak, miután barátként elmesélte nekem a kálváriáját, hogy ezt ki kell bírni. Jobb nem jutott az eszembe. Hetek múlva fölhívott, és megköszönte, hogy e nélkül a mondat nélkül nem vészelte volna át.

Van fájóbb emlékem is. Mikor az első interjúkat készítettem, mint partvonalon kívüli zöldfülű  egy kutatónak. A  Vasműben egy nyugdíj előtt álló vasmunkás brigádvezetővel kellett „életút interjút” készítenem  a hetvenes évek közepén. Kimentem a Vasműbe, –  nyár volt – , magassarkú szandálban. Mántó János,  a szakmunkás brigádvezető ennek ellenére komolyan vett. Három órát beszélgettünk, amit magnóra vettem. Akkor abba kellett hagyni, mert lejárt a műszak. De még csak az elején tartottunk. Meghívott az Ilka utcai lakásába, hogy ott folytassuk, munka után, másnap este.

A felesége süteményt sütött, és borral kínáltak.

Még nyolc alkalommal voltam az Ilka utcában, élveztem a szíves vendéglátást. Minden alkalommal 3-4 órát beszélgettünk, magnóval.

Belegondolós ember volt. Elgondolkodott minden kérdésem után, még a legostobábbon is, és megfontoltan válaszolt.

Az utolsó beszélgetés után, mikor elköszöntem, kijött velem a gangra, és megkérdezte tőlem: „többet nem jön?”. „Tessék mondani Mártika, mit csináljak most? Végigéltem az életemet ebben a beszélgetésben, megértettem, hogy mit rontottam el. Hogy tegyem ezt most már jóvá?”

Nem tudom, hogy ő él-e még, és emlékszik-e rám. De én nem hiszem, hogy valaha elfelejtem.

Kép: Antonio de Silva Porto, Vidékiek.

Tovább a blogra »